A megalázás iránti kényszer mindig belső kicsinységből fakad. Az ilyen emberek legbelül gyakran saját értéktelenségük érzésével küzdenek, még akkor is, ha ezt maguknak sem merik beismerni. Amikor senki sem látja őket, mélyen érzik a bizonytalanságukat és a gyengeségüket. Ezért nyúlnak a megalázás eszközéhez: hogy elrejtsék valódi önmagukat, és erősebbnek, többnek mutassák magukat annál, mint aminek belül érzik magukat. Mert tekintélyt nem tiszteletből, hanem félelemből próbálnak építeni.
És talán csak egy dolog szomorúbb ennél: amikor ezt a jellemtelen viselkedést a csoport vagy a tömeg támogatja. Mert az már nem csupán egy ember gyengeségét mutatja meg, hanem egy közösség erkölcsi színvonalát is.