Amerika egy városában új intézetet építettek vakok részére. Az épületre nem terveztek ablakot, gondolták, hogy a vakok úgysem néznek ki rajta. Később észrevették, hogy a vakok szomorúak, rosszkedvűek és sokan megbetegednek. Rájöttek, hogy a bajt, a napsugár hiánya okozza.
Vannak gyermekek (felnőttek), akik jól látnak, de hiányzik nekik a lelki napsugár: a szeretet. Modern szóval így nevezik őket: „érzelmileg sérültek.” Szeretetéhségben szenvednek. Kiskorukban nem volt alkalmuk, hogy odasimuljanak az édesanyjukhoz. Senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg a fejüket. Később sem tudták szívük nagy titkait senkivel sem megosztani. Ezek a gyermekek felnőttek, és testileg egészségesek lettek. Mindent megtanultak. Csak egyet nem: a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át sem lehet kiheverni. Sajnos, sokan vannak azok, akik e tapasztalat nélkül nőttek, vagy nőnek fel. Meddig megy el az édesanyák szeretete? Hol a határa? Erre most a Szentírás szavaival szeretnék válaszolni. Az Ószövetség legmelegebb szívű alakja: Jeremiás próféta. Csupa melegség, gyöngédség árad belőle. Ki csöpögtette ezt a szívébe? Az édesanyja! A sok megnemértés között, amellyel a prófétálás jár, az édesanya az, aki mindig megérti fiát. Az üldözés közben védelmezi őt, a menekülés és bujdosás alatt hazavárja, és a gyilkos összeesküvés közepette életét áldozza gyermekéért. Érdemes belelapozni a próféta könyvébe… A világhírű író, Franz Werfel nagy lélektani megértéssel dolgozza fel az életét „Halljátok az igét!” című regényében.
Nem minden anya adja oda ilyen hősi gesztussal életét gyermekéért. De az anyai hivatás annyit jelent, mint gyertyának lenni: világosságot és meleget árasztani a családra, és közben csonkig elégni. Pata Jenő Gábor

Hozzászólások

hozzászólás